A tesóm kislánya pingvinnek akar öltözni farsangon. Az általam ismertek közül, és az én fogalmaim szerint a legjobban nevelt gyerek. Szabad, boldog, érzékeny. Tökéletesen bízik a szüleiben, és ezt én végtelenül csodálom. Amikor megkérdezték tőle (tekintettel a jelmezbeszerzési nehézségekre), hogy nem szeretne -e inkább valami másnak öltözni a pingvin helyett, így szólt: "Anya! Ha mondjuk, tegyük fel, ti chipsnek akarnátok öltözni, akkor hogy esne nektek, ha én azt mondanám, öltözzetek inkább ketchupnak? Ugye hogy rosszul?"
És ezzel sarkon fordult, és elment játszani. Szóval. Tegyük most félre, hogy ez az egész mennyire cuki. Gondoljuk inkább végig, hogy van itt egy hét éves kislány, aki meg van győződve arról, hogy a szülei mutatnak felé annyi empátiát, hogy a róluk szóló példában meghallják, hogy az valójában a kislány érzéseiről szól. És arról is meg van győződve, hogy a "rosszul esik", az egy érdemi, mindent felülíró érv. Hogy számítanak az érzései. Amikor én voltam kislány , akkor a mi családunkban ez egyáltalán nem volt így. Erősen gyanítom, hogy sok családban ma sincs így. Mennyire fontos a gyerekek szava? Mennyire veszik komolyan a gyerekek érzéseit?
Két napja egy mekiben üldögéltem. Láttam, hogy egy férfihoz, aki éppen bámészkodott, odaszaladt a kisfia; a pasi meg reflexből adott neki egy tockost. Egy árva szó sem hangzott el. Csak egy - erősen feltétezehetően - szokásos jelenet.
Két hete ugyanebbe a mekibe mentem egy 13 éves kislánnyal. Én éppen keresgéltem valamit a táskámban, közben, mint kiderült, ő úgy ült le, hogy véletlenül hozzáért a szomszédos boxból felálló férfihez. A táskámból felnézve arra lettem figyelmes, hogy a férfi a mi asztalunk mellett áll, és emelt hangon szónokol a kislánynak: "Mit képzelsz te magadról? Normális vagy te? Hogy neveltek téged?" Visszaszóltam neki, de majdnem összepisiltem magam. A férfi hatalmas volt, mi ültünk, ő fölénk tornyosult, és üvöltött. Üvöltött, a lesunyt fejű felesége, és a két, látványosan máshol lenni akaró, kábé 6 éves kisfia előtt. Üvöltött, egy kislánnyal. Nyilvánosan. Senki nem jött oda segíteni. Senki nem szólt semmit. Azt most hagyjuk, hogy ez a férfi hogy bánik a nőkkel. Hogy én hogy éreztem magam. Hogy milyen lehet a feleségének. De a gyerekek, könyörgöm, a gyerekek!!!
Egy barátom, aki férfi létére bulímiás volt, és éjszakánként sírt, hogy három éves korában nem tudta megvédeni az anyját az apja brutalitásától. Egy fiatal lány, akit szívből szeretek, és akit a szülei nulla éves kora óta folyamatosan kritizáltak. Már elmúlt 18, amikor az apja még rászólt, hogy ne úgy kanalazza a levest,ahogy; most falásrohamai vannak, és bulímiája. Hogy gyerekkoromban nem hogy nem törődtek a problémáimmal a szüleim, de soha senki meg sem kérdezte otthon, hogy vagyok; hogy úgy nőttem, mint egy növény. Egy szép, nagy növény. Egy kimondottan vaskos növény.
Az orvos, aki 17 éves koromban, amikor nagyjából 100 kiló voltam, egy vérvétel után azt mondta, hogy minden ásványi anyag látványosan hiányzik a szervezetemből (én tudtam,hogy azért, mert édességen éltem). A körülbelül két kilométeres út, amit törött bokával tettem meg a sebészetig, mert az anyám nem tartotta fontosnak, hogy villamossal menjünk. A családi legenda, hogy amikor az anyám volt fiatal lány, és eltört a sípcsontja, hősiesen egy hétig várt, és bejárt dolgozni, és csak akkor ment el az ügyeletre, amikor már fekete volt a lába.
Az az orvos, akivel a tévében láttam egy interjút. Aki elmesélte, hogy néhány hete jött meg Fekete-Afrikából; és hogy rögtön a hazaérkezése utáni napon elvitte az unokáját a bábszínházba. Hogy ott, a sok gyerek, szülő és tanár között rádöbbent, hogy a legnagyobb afrikai nyomorban soha senkit nem hallott olyan durva hangnemben beszélni gyerekekkel, mint a felőtteket a budapesti bábszínházban.
A hír, hogy holland kamaszlányok egy hamburgerért cserébe szexelnek. És a kislányok, akiket jártamban-keltemben látok, és akiken látom azt is, hogy 12 évesen "kihívóan" öltözködnek. Mert így megkapják azt, amit otthon nem, és ami minden gyerek számára a legfontosabb ; a figyelmet. Azt, hogy ez a fajta, a szexualitásuk miatt rájuk irányuló figyelem igazából nem segít a magukrahagyottságukon, azt még nem tudják. Azt sem, hogy ez soha nem fogja enyhíteni a valódi szeretet és valódi odafigyelés iránti igényüket; ráadásul nagyon-nagyon veszélyes. De amikor valaki ott áll, mondjuk, 15 évesen, úgy, hogy a szülei világ életében minden nyomorukat rajta vezették le; hogy az, hogy ő hogy érzi magát, soha nem érdekelt senkit otthon, hogy soha semmiért meg nem dicsérték, még az igazán komoly teljesítményeiért sem; viszont minden létező ürüggyel megkritizálták, megalázták, megszégyenítették; nos, egy ilyen lány, mit ne mondjak, sebezhető. Egy ilyen lánynak gyakorlatilag nincsen önbizalma, hiszen az csak úgy alakulhatott volna ki, ha a szülei bátorítják, elismerik, szeretik. Egy ilyen lány megszokta, hogy ő nem számít. És amikor elkezdenek jönni a fiúk, akkor erre a lányra végre odafigyel valaki. És ha minden a szokásos módon zajlik, akkor a külseje miatt pár évig még esetleg fontos is lesz. Akkor lesz majd pasija, aki viszonylag talán jól bánik vele; de ez a lány addigra már tudni fogja, hogy ha mondjuk meghízna, akkor veszélyeztetné ezt a "jól bánást". És ha a pasija, aki az egyetlen, aki meghallgatja, és odafigyel rá, és gyakran bókol neki; szóval ha ez a pasi egy napon megjegyzi, hogy a lánynak mintha nagyobb lenne a feneke, mint eddig, akkor ez a lány elkezd majd fogyózni. Vagy hánytatni magát. Vagy koplalni.
És a nagyon, nagyon keserű hab a tortán majd az lesz, ha ekkor a szülei elkezdenek pszichiáterhez szaladgálni vele. És a doktorúrnak elmondják majd, hogy dehát ők igazán annyira szeretik, és mindigmindentmegtettekérte, és nem is értik ezt az egészet, egyáltalán, mi az a bulímia? És ezt a lány mind végighallgatja, lehajtott fejjel, és amikor a pszichiáter antidepresszánst ír fel neki, azt majd szépen megköszöni (nézzadoktorúrrahahozzábeszélsz); és közben végig arra fog gondolni, hogy bejövetkor merre is látta a vécét, ahol majd végre kihányhatja a reggelijét.
És, azt kell hogy mondjam, nem is csodálkozom, ha hányhatnékja lesz.
