...és akkor egyszer csak letelepedtünk- persze kizárólag ott, ahol erre alkalmas körülményeket találtunk.  A világnak azokon a területein, amelyek adottságaik folytán nagy eltartó-képességgel rendelkeztek, megjelentek az első, állandó emberi települések. A kevésbé termékeny vidékeken viszont továbbra is (akár napjainkig) fennmaradt a nomád életforma. A letelepedés módozatait, fázisait érdemes kicsit részletesebben megvizsgálni. Eleinte voltak embercsoportok például, akik vadászó-gyűjtögető, folyton vándorló életmódjukat megtartva csak néhány, félig-meddig háziasított állat magukkal terelgetésével egészítették ki élelemforrásaikat (erre a kecske és a juh voltak alkalmasak- ők voltak az első haszonállataink.) Mások lassacskán rájöttek, hogy ha a vadon termő növényeknek segítenek egy kicsit, gyomlálnak körülöttük és néha megöntözik őket, akkor bőségesebb élelemhez jutnak- a "jobb termést" persze ki kellett várni- huzamosabb ideig egy helyben kellett tehát maradni.(Innen már csak egy lépés volt az ültetés.) Az állattartásban minőségi ugrást jelentett azoknak az állatoknak a háziasítása, amelyek letelepedett életmódot kívántak- ilyenek például a sertés és a szarvasmarha; ők nagyjából kétezer évvel a juh és a kecske után csatlakoztak hozzánk. A vadászat, halászat és gyűjtögetés sokáig még párhuzamosan folyt az élelmiszertermeléssel; ezért ezek a korai falvak jellemzően olyan helyeken létesültek, amelyek különböző adottságú területek határán helyezkedtek el; így biztosítva lakóiknak a vadonból beszerezhető ételek változatosságát. Fontos adalék ehhez a történethez az a tény, hogy a legelső, domesztikált állatunk a kutya volt. Az emberi tevékenységgel járó hulladékok miatt a farkasok szerettek be-betérni őseink táborhelyeire; és a kevésbé agresszív, tehát az ember által megtűrt példányok jelentős evolúciós előnyre tettek szert azzal, hogy kisebb energiabefektetéssel jutottak táplálékhoz. A farkas hozzánk szelídült, és elengedhetetlen segítséget jelentett az állatok terelésében, és a veszélyes ragadozók távoltartásában.

A letelepedés folyamata világszerte ugyanabban az időszakban, nagyjából tízezer éve kezdődött; egymástól független csomópontokban. Ennek az egyidejűségnek valószínűleg az az oka, hogy ekkor vette kezdetét a legutóbbi jégkorszak utáni felmelegedés; ekkor váltak bizonyos területek eléggé termékennyé több ember huzamosabb eltartásához. A növénytermesztéshez tápanyagban gazdag földek, és bőséges vízellátás kellettek, és természetesen háziasításra alkalmas fajok. Kínában a rizs, Szíriában a gabonafélék, Mexikóban a tök, Afrikában a cirok, a köles és a jam voltak az első, emberek által, tudatosan "nevelt" növények. 

Az új élelemszerzési technikáknak köszönhetően néhány évezreden belül a népesség megsokszorozódott; jelentős része már állandó településeken élt, és serényen gazdálkodott. Nagyon-nagyon serényen; és rendkívüli módon kiszolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. A sok ember- illetve állat együttélése miatt gyakoribb és pusztítóbb járványok léptek fel, és az őseink rendelkezésre álló táplálékok sem voltak már olyan változatosak, mint amikor még vadásztak és gyűjtögettek. Más jellegű élelmiszerhiány jelentkezett: a nomád életmód által biztosított szűkös, de nagyjából folyamatosan használható táplálékforrásokat felváltotta az általában bőségesebb hozamú, de éhínségekkel rendszeresen együtt járó termelés. Falvak, majd városok, később birodalmak jöttek létre a mezőgazdaság hatékonyságára építve- hogy azután városok teljes lakossága haljon éhen a szűkösebb esztendőkben, vagy éppen egy-egy fertőzés következtében. A nomád életformához visszatérni már lehetetlen volt- az már rég nem tudta volna eltartani a megsokszorozódott népességet. Nem volt tehát más lehetőség, mint megpróbálni megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Ha már nem volt elég tárolóhely a sok gabonának- megtanulni magas, kis alapterületet igénylő tárolóházakat építeni. Ha a tárolóházakban nagyon elszaporodtak a rágcsálók, nem elzavarni a macskát, hogy az az emberi településekre beköltözve kordában tarthassa az egereket, patkányokat. Ha nem jutott elegendő víz a növényeknek- öntözőrendszert létrehozni. Ha gyakran pusztítottak járványok- rájönni, hogy mi okozza ezeket, és hogy mit lehet tenni ellenük. Megoldásokat kellett találni- ezért fejlődött a tudomány és a technika; a felhalmozott tudást pedig már nem csak szóban adták át egymásnak az emberek, de le is írták; nem csak kisközösségekben osztották meg egymással ismereteiket, hanem iskolákban is oktatták azokat. 

Ahogyan ez a letelepedett életmód másfajta gondolkodást kívánt meg, ugyanígy konkrét, fizikális változásokat is eredményezett. Az eleinte csak a húsuk miatt tartott állatok teje például olyan bőséges táplálékforrás volt, amit nem lehetett veszni hagyni- így a pásztor népek tagjai megtanulták gyerekkoruk elmúltával is megemészteni a tejet. (Mivel eredetileg csak csecsemőkorban jutottak tejhez az emberek, az azt lebontó enzim termelése felnőtt korra leállt.) A "tanulás" valójában egy génmutáció megjelenésével és elterjedésével valósult meg; a "tanulási folyamat" pedig máig tart. Azok az emberek, akik a módosult gén hiányában nem tudták feldolgozni a tejet, evolúciós hátrányba kerültek, kevesebb utódjuk lett, azután az utódoknak is kevesebb utódja- míg a tejfogyasztásra képes családok a bőségesebb táplálék miatt nagyobb ütemben szaporodtak; és így lassacskán a tejet megemészteni nem tudók kiszelektálódtak. Az észak-európai, tejet régóta fogyasztó kultúrákban napjainkban például csak 5% a laktóz-intolerancia előfordulási aránya; míg egyes ázsiai, hagyományosan nem pásztorkodó népeknél 90% is lehet. Ugyanígy történt a magas keményítőtartalmú növényekhez való adaptálódással is, azzal a különbséggel, hogy ez megkezdődött már bőven a letelepedés előtt (lásd első rész). A krumpli és a gabonafélék háziasításával, és nagyobb mennyiségben történő, rendszeres fogyasztásával az alkalmazkodási folyamat felgyorsult. (Sőt; "átragadt" a kutyákra is; nekik ugyanis sokkal több, keményítőbontást lehetővé tevő génjük van, mint vad őseiknek, a farkasoknak).

Mindig azt ettük tehát, ami elérhető volt; és ami elérhető volt, annak a fogyasztásához alkalmazkodtunk. Az élelemforrások a múltban olyan szűkösek voltak, hogy aki nem tudott, vagy nem akart gyakorlatilag minden egyes, megszerezhető kalóriát elfogyasztani, az éhezett, szélsőséges esetben éhen halt. Valószínűleg így tűntek el például a vikingek Grönlandról az 1400-as években. 1000 körül települtek be a szigetre; és vitték magukkal meglehetősen fejltett mezőgazdasági eljárásaikat is. Ezek egy ideig jó szolgálatot tettek; jött azonban az úgynevezett kis jégkorszak, és vele egy jelentős lehűlés. Ahhoz, hogy a megváltozott körülmények között is életben tudjanak maradni, a viking betelepülőknek az őslakos eszkimókhoz hasonló módszereket kellett volna alkalmazniuk-  ezeket viszont a vikingek túlságosan alantasnak találták- ezért nem is használták. Egy részük éhen halt, vagy legyengülten különféle betegségeknek esett áldozatául; másik részük pedig visszatért az óhazába, vagy egyéb viking gyarmatokra költözött. 

Láthatjuk tehát, hogy az emberi táplálkozás kulcsszavai ősidők óta az alkalmazkodás és a hatékonyság voltak- a letelepedés utáni évezredek, évszázadok is ezek jegyében teltek. Egyre újabb- és újabb területeket vettünk termelés alá, egyre fejlettebb technikákat, jobb anyagból készült eszközöket használtunk. Az öntözéses gazdálkodás, a fazekasság fejlődése, a fémeszközök alkalmazása; azután később a szél-, és vízimalmok; majd az ipari forradalom után a rengeteg különféle, gazdálkodást megkönnyítő gép- mind egy-egy lépés volt előre. A mezőgazdaság megjelenéséhez képest a népesség mára 1400-szorosára nőtt- egyértelműen sikertörténetről beszélhetünk tehát. 

Ugyanakkor ennek a sikertörténetnek jócskán vannak árnyoldalai is- ezekről fog szólni a poszt-sorozat következő része.