És ez tényleg elhangzott, pontosabban leíródott, egy egyébként a táplálkozáshoz nem szorosan kötődő tematikájú facebook-csoportban. Azt hiszem, ez van, ha egy, fogalmazzunk úgy, nem túl kiforrott személyiség úgy véli, megtalálta a táplálkozás szent grálját. Akkor ilyen gúnyneveket aggat a "másik oldalra". Bár nekem a hivatásom is tulajdonképpen az étkezésről szól, bevallom, az csak most esett le, hogy a vegánok és a paleósok seregei harcban állnak- nulla állati termék vs. hústhússal. De mióta van ez így? Hogy lett a táplálkozásból identitás?
Emlékszem rá persze, amikor én is fontosnak tartottam, hogy mindenkinek, akivel kicsit is személyesebb kapcsolatba kerültem, elmeséljem, milyen sokat fogytam (nyugi, már vége ennek az időszakomnak). Viszont senkit nem hurrogtam le, aki még kövér volt, vagy még csokin élt, vagy akárhogy máshogy táplálkozott. Akkoriban ráadásul volt egy frissen-tiszta, volt narkós ismerősöm, akinek a "százévignyomtam-túléltem-istenvagyok" hozzáállása szerencsére mindig emlékeztetett rá, milyen az, amikor legyőzöd ugyan a démonaidat, de attól még (vagy éppen azért) egy igazi, dicsekvős seggfej leszel. Persze csodáltam, amit véghezvitt. Ugyanígy volt magammal kapcsolatban is; a teljesítmény, amit letettem az asztalra: igen, abból valóban identitás lett. De hogy mit eszem, és mit nem...Pff.
Az jár a fejemben, hogy valószínűleg itt is ugyanarról van szó, mint a fat-shamingnél: hogy emberek nem képesek a saját határaikon belül maradni. Nekik nem elég, hogy úgy élnek, úgy étkeznek, ahogy ők helyesnek vélik. Nem elég, hogy minden este vállonveregethetik magukat, mondván, ma sem ettek húst/egész nap csak húst ettek. Az sem elég, hogy a hozzájuk hasonlóan gondolkodókkal eszmét cseréljenek, ötleteljenek, együtt örüljenek annak, ami közös bennük. Nem, nekik téríteniük kell. Benyomakodni más, autonóm lények határai mögé, lekicsinyelni, kigúnyolni, célozni rá, hogy a másik hülye- mert mást eszik, könyörgöm.
Nameg, jut eszembe, egy ügyfelem mesélte, hogy kismama-berkekben egy rakat tabu-téma van; amiket jobb tényleg elkerülni, ha nem akar egy parázs vitát kockáztatni; ilyen például a szoptatás vs. tápszer törésvonal. Aztán ott a "hordozás", meg akik úgy vélik, hogy az ártalmas. És nem eszmecserék vannak, nem érvelés, nem "mindketten kisgyerekes anyák vagyunk, beszélgessük arról őszintén, hogy melyikünknek hány éve volt utoljára ideje magára". Nem. Cseszegetik egymást, hogy ki etet anyatejjel, és ki tápszerrel. Az eszem megáll.
Mi van itt, hogy ennyire utálják egymást az emberek, hogy lépten-nyomon azt keresik, hogy kibe, hol, milyen ürüggyel lehet belekötni? Mennyire stabil az az életmód, amit újra és újra mások arcába kell nyomni ahhoz, hogy önmagának igazolja az ember? Hovatovább, mennyire stabil az a valaki, aki folyton szükségét érzi ennek?
Ide kívánkozik egy Lord Shaftesbury idézet- ugyan fogalmam sincs, ki volt ő, de ebben, úgy vélem, nagyon igaza volt: "Aki békében van önmagával, másokat is békén hagy." Hagyjuk már békén egymást, emberek.
