Cukor vagy kokain?
2017. február 07. írta: kerekhely

Cukor vagy kokain?

Persze nem az a kérdés, hogy melyiket tedd a reggeli kávéba - hanem hogy egyáltalán mi közük van egymáshoz. Én nem igazán szeretnék sem vegyjeleket, sem képleteket elemezgetni, tekintve, hogy nem értek a kémiához (valójában a kokainhoz sem; a cukorhoz viszont nagyon). 

coffee-and-sugar-18.jpg

A cukor (szacharóz, azaz: kristálycukor, porcukor, kockacukor, barnacukor, nádcukor) stimulálja az örömközpontunkat, úgy, mint szinte semmilyen más élelmiszer. Ennek nagyon komoly evolúciós okai vannak: néhány tízezer évvel ezelőtt a túlélésünk múlhatott azon, hogy sikerült -e még két, éppen érő, édes bogyót bekebeleznünk. A probléma az, hogy mára a cukrot már nem úgy fogyasztjuk, mint akkoriban- nem egy pici, édes jutalomként a sok rost, fehérje és összetett szénhidrát között; hanem addig-addig finomítottuk, amíg gyakorlatilag sikerült egy tiszta, tömény hatóanyagot előállítanunk belőle. És igen, ebben a formájában a cukor ugyanazokat az agyi folyamatokat indítja be, mint a drogok. Nem kizárólagosan táplálékként működik, hanem jutalomként- méghozzá nagyon,nagyon intenzív jutalomként. 

Amikor a nyugati világban kezdett probléma lenni az elhízás, az orvosok úgy hitték, hogy a kövér embereknek elromlott az a belső rendszerük, ami a testsúlyukat automatikusan szabályozza.  Igen, akármilyen hihetetlen is, a testünknek van egy önszabályozó rendszere a súlyunk megőrzéséhez; ugyanúgy, mint ahogyan mondjuk a hőmérsékletünk szinten tartásához is. Ha túl melegünk van, kinyitjuk az ablakot, vagy leveszünk egy réteg ruhát magunkról- ugyanígy ha jóllaktunk, abbahagyjuk az evést; ha túl sokat ettünk, ösztönösen többet mozgunk. Ez a rendszer működik is, amíg , többek között a cukor ki nem cselezi... Tudjuk, hogy vannak közöttünk olyan szerencsések, akikben felnőttként is rendben van ez a dolog- ők azok, akik minden probléma nélkül a tányérjukon hagyják a maradékot, mert amit megettek, az elég volt. Ők azok, akik nagyjából egész életükben ideális súlyúak; ha a tél folyamán felszednek néhány kilót, azt tavasszal pikkpakk lemozogják. 

Van azonban egy másik rendszerünk is; az, ami örömre vágyik, ha szomorúak vagy stresszesek vagyunk. Az örömöt, a megnyugvást, a reményt számtalan eszközzel elérhetjük- táncolhatunk, együtt sírhatunk egy barátunkkal, belemerülhetünk egy izgalmas könyvbe, új szellemi kihívást találhatunk; drogozhatunk, feldobhatjuk magunkat vásárlással, vaaaaagy ehetünk valami finomat. Persze azok alatt az évmilliók alatt, amíg kifejlődtünk mi, mai emberek, az étel, mint jutalom, alig játszhatott szerepet az életünkben. Ami hozzáférhető volt- eggyel több gyümölcs, vagy egy különösen érett, édesebb bogyó éppen csak annyi örömet jelenthetett, amivel az agyunk könnyedén megbirkózott- hiszen alapvető program bennünk a "finom étel=jutalom". És itt van valójában a gond: hogy a cukor, eredeti funkcióján túllépve már nem táplálék, hanem sokkal inkább egy nagyon tömény, nagyon intenzív jutalom. Patkányokon végzett kísérletekből kiderül, hogy míg a hétköznapi, mindenféle tápanyagot tartalmazó étel evését a kísérleti állatok egyszer csak abbahagyják, addig a cukros oldatot addig isszák, amíg el nem fogy. Sőt, amikor már jóllakottságukban a szokásos tápuktól unottan elfordulnak, a cukros vízre akkor is rávetik magukat- a cukor náluk is jutalomként funkcionál tehát. Emberek bevonásával végzett kutatásokból kiderül, hogy a cukor kiválóan alkalmas is erre a szerepre- hiszen valóban hasonlóan működik a szervezetünkben, az agyunkban, mint minden más jutalom.

A helyzet az tehát, hogy az első, nagyon elhízott embereket kezelő nyugati orvosoknak nem volt teljesen igazuk. A kövér emberek agya tökéletesen funkcionál, tökéletesen reagál; nem "romlott el". Pontosan úgy működik, ahogyan működnie kell évmilliós finomhangolás után- amit jutalomként érzékel, abból egyre többet akar. A gond a cukorral van, ami meghekkeli az egyébként gördülékenyen működő rendszert; ilyen töménységű anyag kezelésére egyszerűen nem vagyunk felkészülve. A cukor eleve csak néhány évszázada elérhető széles körben- evolúciós szempontból ez még csak nem is egy pillanat, annak csak tört része. 

Amennyire emlékszem, a Norbi által idézett kutatás a cukrot és a kokaint az addiktivitásuk alapján hasonlította össze (most nem elérhető a tanulmány Norbi facabook oldalán). Erről (a cukorfüggőségről) részletesebben írok majd a következő posztomban; addig is néhány érdekes adat: egy almának 10 százaléka cukor, a banánnak 12; az epernek 5 ; egy Snickersnek pedig 50. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kerekhely.blog.hu/api/trackback/id/tr6312190630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása