Élt egyszer, régen, nagyjából 4-5 millió évvel ezelőtt egy csimpánzszerű lény a Földön. Ez a teremtmény kisebb csapatokban járt, és a napjai nem szóltak semmi másról, mint az életben maradásról és a szaporodásról. Mindent, de tényleg mindent megevett, amit csak talált, és ami nem volt számára mérgező. Bár sok táplálékforrás vette körül, a legtöbbet nehéz volt ténylegesen is kiaknáznia. Az állatok többsége elszaladt előle, és a növényekkel sem volt könnyű dolga: a cellulózban, keményítőben gazdag részeiket például nem is nagyon tudta megemészteni. Puha gyümölcsökön, füveken és bogarakon, csigákon, madártojásokon, döghúson élt jellemzően; és igazi ünnepnap volt számára, ha el tudott kapni egy állatot, amit megehetett. Rengeteg, és nagyon erős emésztőnedve és gyomorsava volt; így a már rothadásnak indult, itt-ott talált húst is el tudta fogyasztani; és nem lett tőle beteg- legalábbis nem mindig. Nagyon fejlett volt az ízérzékelése; ez elengedhetetlen volt az ártalmas, mérgező növények felismeréséhez. Az évmilliók során olyan jól alkalmazkodott ehhez az életmódhoz, hogy egyre nagyobb és ügyesebb lett; sőt, egyszercsak elkezdett szerszámokat is használni. Először talán csak felvett a földről egy követ, hogy azzal széttörhesse a zsákmányállata csontjait, és így hozzáférhessen a rendkívül tápanyagdús velőhöz; de azután elkezdte a szerszámait saját maga alakítani. Ehhez egyre jobb és jobb alapanyagokat választott; egyre ügyesebben dolgozott; és mivel egyre hatékonyabb eszközei voltak, több táplálékot is tudott szerezni.  Egyre gyakrabban sikerültek jól a "vadászatai" (idézőjelben, mivel ez főleg azt jelentette, hogy több rágcsálót tudott kiásni az üregéből), és az étrendjében egyre nagyobb lett a hús aránya. Ettől jobban fejlődött az agya; és egyszercsak ez a lény inkább már ember volt, mint majom. 

A nagy eseményről, az emberré válásról persze ő maga nem is tudott. Ezt az elnevezést csak évmilliók múltán, kései leszármazottaitól kapta. Ő csak éldegélt tovább, örült, ha volt mit ennie, és a sok-sok munkával megszerzett táplálékát azonnal el is fogyasztotta. Valódi változást az hozott a történetében, amikor elkezdte használni, majd uralma alá is hajtotta a tüzet. A tűz mindent könnyebbé tett; így a táplálkozást is. A megsütött húst már nem volt olyan nehéz megrágni és megemészteni; és a hő valamennyi kórokozót is elpusztított. A vaskos, kemény növényi részek is ehetővé váltak, ha egy ideig sütötték őket; összességében véve ezentúl kevesebb energia befektetésével táplálóbb ételekhez jutott. Többféle ennivalót is fogyaszthatóvá vált számára ; és a sok energiától az agya gyors növekedésnek indulhatott. Nem volt szüksége annyi, és olyan erős emésztőnedvre; a bélrendszere lerövidülhetett- mindezt azért, mert a tűz gyakorlatilag előemésztette a táplálékát. Korai elődünk agya tehát egyre fejlődött, ő maga pedig egyre intelligensebb lett; egyre jobb-és jobb fegyvereket készített, megtanult igazán jól vadászni. Olyan nagyon jól, hogy egyes leszármazottai még manapság, 2017-ben is ezt az életmódot folytatják- ilyenek például az afrikai hadzák; de ne szaladjunk ennyire előre. 

A tűz megszelídítése után az egész emberiség ugyanis még hosszú, nagyon hosszú ideig gyűjtögetett, halászott és vadászott. A Föld különböző pontjain különböző emberfélék próbáltak életben maradni, és felhasználni az adott környezett nyújtotta erőforrásokat. Folytonosan vándoroltak, hiszen a gyűjtögető-vadászó életmód kimerítette a környezetet; a mi közvetlen ősünk, a modern ember például Afrikából eljutott Ázsiába és Európába is. Amikorra ide megérkezett, Európa jelentős része már ember által lakott volt. A tudósok sokáig azt hitték, hogy a modern ember egyszerűen kiirtotta, vagy kiszorította a régóta Európában élő neandervölgyit. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy mielőtt ez megtörtént, történt keveredés is a két faj között: mai európai emberek génkészletében például ugyanis megtalálhatóak a neandervölgyiek génjei, átlagosan 1-4%-nyi belőlük. És hogy ez miért fontos nekünk?

Mert ezek a gének alkalmasint lényeges tulajdonságokat alakítanak ki bennünk. A neandervölgyi ember a jégkorszak klimatikus viszonyaihoz adaptálódott- ezért azok a mai emberek, akikben megvannak bizonyos neandervölgyi gének, nagyobb valószínűséggel betegszenek meg egyes bőrrák-típusokban: a jégkorszakban nem volt annyi napsütés, ami ellen igazán védekezni kellett volna. Szintén neandervölgyi örökség lehet a gyors véralvadás- ez hasznos volt akkor, amikor egy hosszasan gyógyuló, nyílt seb akár halálhoz is vezethetett- ma viszont a gyors véralvadás nagyobb trombóziskockázatot jelent. A neandervölgyiek alacsonyabbak, tömzsibbek voltak, mint a modern ember- és hatékonyabban raktározták a zsírt, hiszen a hideg klímában ezen az életük múlhatott- manapság a hatékonyabb zsírraktározás inkább átok.

Mégis, ezek a tulajdonságok, illetve a gének, amelyek örökítik őket, máig fennmaradtak. Nem válnak hasznunkra- de réges-régi őseinknek a túlélést jelenthették. Az, hogy a nagy trombóziskockázatot hordozó gén máig él, egyfelől azért lehet, mert a modern orvostudomány életben tartja azt is, akinél konkrét problémákat okoz. Másfelől ha a gén hordozója megél 30-40 évet, és születik néhány utódja, a gént már valószínűleg tovább is adta; ezután bizonyos szempontjából mindegy, él-e, vagy sem. Mindebből a lényeg az adaptáció. Így működik az evolúció: ami egy adott környezetben, egy adott helyzetben hasznos, az elterjed- és terjed egészen addig, amíg továbbra is haszna van; utána szépen lassan visszaszorul, jelentőségét veszti, vagy fennmarad, a körülményektől függően. Vagy éppen amelyik tulajdonság szükségessé válik , az megjelenik- ilyen például a tej megemésztésének a képessége. Ez akkor lett lényeges, amikor a vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta az állattenyésztés, és nagy mennyiségben, könnyen elérhetővé vált a tej. De a letelepedés, a mezőgazdaság megjelenése, és mindaz, ami ezután következett- az már a következő posztom témája lesz.