Varrok. Sokat. Egy karácsonyi ajándékot készítek éppen, ismét a Parno Graszt üvölt a fülemben, rázom magam a széken, és próbálok a varrásra koncentrálni. Kigondolni, hogyan fogom majd összeilleszteni a blokkokat. Igyekszem nem arra a hírre gondolni, amit reggel olvastam- nevezetesen hogy egy magyar betegszállító nem volt hajlandó egy 90 kilós nőt hazavinni a kórházból, mondván, hogy ő nem fog párszáz forintért belerokkanni abba, hogy a beteget az emeletre felcipeli. 

Nekem ugyebár most varrnom kell. Szerencsére ki tudom verni a fejemből,hogy a betegszállítóknak a páciensek cipelése a KÖTELESSÉGÜK. Ez a munkájuk. Sikerül nem gondolnom arra (bár igencsak adná magát) , hogy ilyen alapon egy matektanár dönthet úgy, hogy nem tanítja meg az osztálynak a kétismeretlenes egyenletrendszereket, mert azok bonyolultak; vagy egy hentes mondhatja, hogy nem darabolja fel a marhát, hiszen ahhoz sokat kell a bárddal csapkodnia. Szóval ezekre már nem gondolok. Nem röpködnek a "fegyelmi eljárás", "elbocsájtás", "munkakörére való alkalmatlanság", "feljelentés" kifejezések sem az elmémben. Reggel óta annyi minden történt, agyalhatnék éppenséggel azokon is; vagy koncentrálhatnék tényleg a varrásra- csakhogy emlékbetöréseim vannak. Ezek azok a "bevillanások", amik csak úgy maguktól jönnek- kivédhetetlenül; és általában egy múltbeli traumatikus eseményről szólnak.

Például amikor gimis koromban eltört a lábam, és az 55 kilós anyám tolt tolókocsiban (én nagyjából duplaannyi súlyú lehettem);  a szomszédok kiröhögtek, és azon tréfálkoztak, hogy hogy nem szakad meg, és hogy minek etetett ennyit. Ez harmadikban történt egyébként, akkor már nemigen jártam be a suliba- próbáltam ugyanis megúszni az évi rendes orvosi vizsgálat közbeni mérlegelést. Ez elsőben és másodikban is szerdai napra esett, és én, kínomban némi mágikus gondolkodást bevetve úgy taktikáztam, hogy ha soha nem megyek szerdán iskolába, nem fogják ismét a maximum 50 kilós osztálytársnőim előtt beleordítani az éterbe, hogy SZÁÁÁÁZÖÖÖÖÖÖT! Egyébként is, a szüleim egyben 3 napot igazolhattak; ezt a lehetőséget pedig úgy tudtam maximálisan kiaknázni, hogy vagy hétfő-kedd-szerdán, vagy szerda-csütörtök-pénteken nem mentem suliba. Iszonyúan szégyelltem magam a súlyom miatt. Kimondhatatlanul. Ez az 1990-es évek elején volt, de kifejezetten kövér 17 éves lánynak lenni már akkoriban sem számított túl jó biznisznek. Persze nem segített az sem, amikor mondjuk a pappzoli a szünetben, miután véletlenül megbökött, röhögve konstatálta, hogy milyen puha a karom,és hogy mennyire belenyomodótt az ujja a hájamba. Aztán persze ezt az infót üvöltve osztotta meg a csajjal, akire hajtott, és odahívta, hogy nézze meg, milyen süppedős vagyok. Ő meg jött, belemélyesztette a felkaromba az ujját, és akkor már mindketten jóízűen nevettek. 

És bevillan, hogy amikor 22 éves koromban megműtöttek, nem attól féltem a legjobban, amitől mások: hogy nem ébredek fel az altatásból, hogy nem sikerül a műtét, hogy utána valamilyen szövődményem lesz. Nem. Hanem hogy nem fog elbírni a betegszállító. Tényleg. És hogy hiába magyarázták a barátnőim, hogy ne vicceljek, ezek szakemberek, a 120 kilós sörhasú pasikat is elbírják; és hiába voltam akkor már csak 85, rettegtem. Persze miért is hittem volna a barátnőimnek, mikor egyikőjük, aki ápolónő volt, arról panaszkodott, hogy fáj a háta, mert előző nap egy hetven kilós nőt kellett megemelnie az ágyazáshoz. Teljesen elhűltem. A hetven, az egy kezelhetetlen súly? Az olyasmi, amibe bele kell rokkanni? Akkor mi lesz velem, ha majd valamikor kórházba kerülök?

Fura, ezekre már nem is emlékeztem. 

Egyébként, jut eszembe, ugyanez a barátnőm mesélte, hogy nem mer a szokásos nőgyógyászához elmenni, mert hízott 4 kilót (már persze nem a nőgyógyász). Aztán erről az, hogy mikor a szakdolgozatomat írtam (a kényszeres evők ellátásnak lehetőségeiről) , a szakirodalomban olyan adatokra bukkantam, amiktől tényleg leesett az állam. Hogy minél kövérebb egy nő, annál valószínűbben mond le előre megbeszélt orvosi időpontokat. Hogy amerikában az ápolónők negyede (!!!) irtózik az elhízott betegektől, és nem szívesen látja el őket. 

Hogy tényleg szinte a kövérek maradtak az egyetlen, itthon még következmények nélkül cseszegethető "célcsoport". Egészen biztos vagyok benne, hogy a cikkben szereplő betegszállító nem egy, és nem is kettő olyan beteget cipelt már, akik súlyosabbak voltak ennél a 90 kilós nőnél. Nem gondolom, hogy egy nagydarab férfit eszébe jutott volna "nincs kedvem" alapon otthagyni a kórházban. De ha egy nő kövér, az az egész világ számára egy biankó felhatalmazás arra, hogy kigúnyolják, diszkriminálják, megalázzák.

A sorozatos megalázás, és a nyomukban kialakuló mardosó szégyen nekem is nagyon ismerős. Sok, embertelenül sok munkámba került, hogy leküzdjem ezt a szégyent. Végigcsináltam, és nem vagyok már az a 17 éves lány, aki döbbenetében szó nélkül hagyta, hogy az osztálytársai a kövér karját bökögessék. Most 84 kiló vagyok. Megragadnám a lehetőséget, és itt szeretnék üzenni minden olyan betegszállítónak, aki úgy véli, hogy ezzel már nem tartozom bele az őáltaluk tolerálható súlykategóriába. Ha engem nem visznek el, amikor indokolt lenne, akkor egyrészt telekürtölöm a nevükkel a sajtót, másrészt beperelem őket és az őket alkalmazó céget, harmadrészt megátkozom őket. Ja, és ha találkozunk a tárgyaláson, rágót ragasztok a hajukba. Összegezve: ugyanazt érzem és gondolom, mint ez a nő: