Emlékszem, olyan 12 éves lehettem, amikor a kezembe került egy lányoknak szóló illemtankönyv-féleség. Külön rész volt benne arról, hogy milyen testhelyzeteket érdemes-kell-ajánlott a lányoknak és a nőknek előnyben részesítenük annak érdekében, hogy minél csinosabban nézzenek ki. A szerző leírta, hogy még a legvékonyabb (és, pontosan emlékszem, mégegyszer hangsúlyozta, hogy tényleg, a legeslegvékonyabb nők) se üljenek le keresztbe tett lábakkal, mert olyankor a comb formája előnytelen, és a láb aránytalanul vastag. Arra is pontosan emlékszem, hogy ránéztem a saját, bármilyen pozícióban vastag combjaimra, és nem értettem. Nem tartottam magam kövérnek, ducinak. Kipróbáltam, hogy mennyire "lapul szét" a combom, ha keresztbe teszem. Tényleg vastagabb volt. Akkor ez most baj? Nem értettem. Akkor soha többé ne üljek le így, mert ami így látszik belőlem, az valami rossz? Valami annyira rossz, hogy le is írta itt egy bácsi, egy könyvben, amiben bárki elolvashatja? Hűha... Nos, pontosan ugyanezt azt értetlenséget érzem még ma is, a testemről alkotott saját képem és a külvilágból felém érkező információk miatt.

Persze a bácsi, aki az illemtankönyvet írta, nem mondta, hogy túlsúlyosnak lenni rossz dolog. Csak utalt rá, hogy visszataszító. Ráadásul a szöveghez nem tartozott illusztráció, így nem éghetett az agyamba a kép- mégis máig elkísér ennek az írásnak az emléke, és ez a furcsa értetlenkedés a saját külsőmmel kapcsolatban. Amit nem mondanak ki , azzal nehezebb szembeszállni, sőt, a burkolt üzenetek még csak nem is feltétlenül tudatosulnak. Nézzük például ezt a mondatot: A zöld almák finomak. Hm. Talán a pirosak nem? És mi van a sárgákkal? És milyen színűt választanánk a zöldségespultról, ha aznap már tízszer hallottuk volna különböző forrásokból, hogy a zöld almák finomak? 

És -íme, a nap kérdése- mi az a kommunikációs forma, ami még a burkolt fogalmazásnál is alkalmasabb rejtett tartalmak közlésére? Igen, az szerintem is a kép. Fotók, videók körülöttünk mindenütt. Arról beszélgettünk tegnap, hogy vajon mikor és hol láthattunk legutóbb valósághű fényképet. A facebookon ugye nagyjából még soha. Ha az ebédünket fényképezzük is le, igyekszünk mindent esztétikusan elhelyezni a tányéron. Szelfiket nem is nagyon érdemes említeni ebből a szempontból; még a gyerekekre is rászólnak a szülők, hogy mosolyogjanak, mert fotózás van. És előtte megigazgatják a gallért a ruhájukon (a gyerekén, nem a sajátjukon). Oké, facebook kilőve. Minden, amit a tévében látunk, kilőve. Esetleg dokumentumfilmek; de tapasztalataim szerint még a rozsdás kerítéseket is úgy filmezik, hogy elsőként a szemünknek kedves szimmetriájuk tűnjön fel. Talán csak a hírportálokon, az aktualitásokhoz kapcsolódó képek azok, amik jellegükből adódóan nem igénylik a manipulációt- mivel éppen a valóságot akarják megmutatni. 

Valóság, igen. Azon kaptam magam a minap, hogy azt hiszem, én nem tudok cippzárt bevarrni -mondjuk egy neszeszerbe. Pedig sokat készítettem már. Nem esnek szét, nem látszanak ki azok a varrások, amiket takarni kell; nem csípődik be a bélés cippzárhúzás közben, maga a neszeszer is szép- akkor mégis miért hiszem, hogy ez valami olyasmi, amit én nem tudok? Talán mert túl sok képes oktatóanyagot néztem már. Talán túl sokszor láttam egy tárgy elkészítéséről 30 olyan fázisfotót, amelyek közül egyen sem volt sehol egy kilógó cérnavég; sehol egy fél miliméter eltérés, sehol egy zavaró macskaszőr, kávéscsésze hagyta karika az asztalon, csak maga a tökéletes esztétikum. Khm.

Azután olvasom az úgynevezett Fiji-tanulmányt. Fiji-n, ahol a hagyományos testalkat a telt, nemrég még dícséretnek számított a "De meghíztál!" köszöntés. Azután 1995-ben megkezdte adását egy amerikai tévécsatorna; jobbára amerikai sitcomokat sugároztak. Az 1998-ban végzett felmérés szerint a fiatal lányok 15%-a mutatott bulímiás tüneteket, az 1995-ös 3%-hoz képest. 1995 előtt a diétázás gyakorlatilag ismeretlen jelenség volt Fiji-n, a 3 évvel későbbi kutatás során a lányok 69%-a számolt be arról, hogy már próbálta diétával csökkenteni a súlyát. Hát ilyen erejük van a képeknek.