Nem, nem az önkielégítésről lesz szó, meg is mondom, miért: mert az a szó pont azt jelenti, amit ígér: az ember sajátmagával kerül interakcióba.
Sokkal inkább szeretnék azokról a kifejezésekről írni, amik hamisan hangzanak: az önszeretetről, önutálatról, önelfogadásról, hasonlókról.
Mégis miért utálná valaki saját magát? Utálni valakit, az annyit jelent, hogy az illető annyira kellemetlen, annyira rossz, hogy elutasítjuk. Persze, lehetünk mérgesek magunkra, lehet bűntudatunk; de az utálat, pláne a gyűlölet, az valami sokkal végletesebb; és nem nagyon tud az egyénen belül, spontán keletkezni.
Vagy nézzük az önostorozást- ami valami ilyesmi: "Úristen, de kövér vagyok, ez a hurka tegnap nem volt még itt a hasamon, hogy lehetek egy ilyen akaratgyenge dagadt disznó; hát annyira undorítóan vastag a combom is, hogy lehettem olyan hülye, hogy délután fagyit ettem, gusztustalan, ahogy kinézek, REPLAY." Ezek nem a saját szavaink. Ezek a szomszéd srác, az anyánk, az unokatesónk, a nagynénénk becsmérlő szavai- csak már nem emlékszünk rá, hogy anno hányszor vágtak ilyeneket a fejünkhöz. Nem emlékszünk rá, és menet közben ezeket a hangokat interiorizáltuk (milyen csúnya szó, hát még, amit jelent; idézem a szótárt: "viselkedési szabály elsajátítása; valamely norma ösztönössé válása.") Ösztönössé válása. Nem tűnik már fel, hogy amiket nap mint nap mantrázunk, azok ocsmány, lekicsinylő, bűntudatot keltő, bántó, rosszindulatú, nem saját szavak.
Aztán az önszeretet- hát, ez az egyik kedvencem. Ennek a szónak van értelme, csak az rémes, ahogyan használni szokták. Az, hogy "szeresd magad", az a létező leghülyébb, leghaszontalanabb, sőt, legkárosabb tanács, ami adható. Mégis hogyan ??? Eleve az, hogy egy érzést szándékosan lehessen érezni, egy vicc, egy nagyon rossz vicc. Pláne hogy ez önmagunkon belül lerendezhető lenne. Önmagunkat akkor szeretjük, ha másoktól megtanultuk, hogy szerethetőek vagyunk. Ha legalább morzsáit megkaptuk ennek, akkor már tudjuk, mit kell keresnünk, hogy még többet kapjunk belőle másoktól; és szépen lassan erősödhet az önmagunk iránt érzett szeretetünk.
Önelfogadás; ez megint valami olyasmi, ami szinte értelmezhetetlen. Milyen az, aki nem fogadja el önmagát? Néha arconbokszolja magát az egyik öklével? Vitatkozik magával hosszasan? És persze igen, a jelenség létezik, sokan vannak így. Monoklit kevesen csinálnak ugyan maguknak, pengével vágott sebeket viszont többen. De nem azért , mert egyszer csak, rejtélyes módon rájöttek, hogy két, egymással meg nem férő én lakozik bennük, vagy keletkezett bennünk egy kezelhetetlen belső konfliktus önmagukkal. Az nem fogadja el önmagát, akivel elhitették, hogy elfogadhatatlan. Elhitették, hát, mit is mondjak, az érintett belső békéjét szem előtt nem tartó (=önző,bántalmazó) emberek.
És akkor a slusszpoén, az önsegítő könyvek. Amik megadják azt a reményt, hogy te, egymagad, akármit meg tudsz oldani; és amik elviszik magukkal a maradék önbizalmadat is, ha az elolvasásuk után sem sikerül egyedül. Ilyen könyvek helyett inkább megbízható, szeretetteljes emberek kellenek. Szövetségesek, szakemberek, barátok, akik reflektálnak rád, és az általuk tartott tükörben megláthatod valódi önmagadat.
