Mostanában kondizni járok, és nagyjából minden percét élvezem. Megérkezem, átöltözöm, bemasírozok a terembe, zene a fülembe, felpattanok a kedvenc gépeim egyikére, és már tekerek is. Mire végzek, teljesen lelazulok, és egy ilyen bamba mosollyal az arcomon, boldogan távozom. Mindehhez persze a zenének nagyon-nagyon hangosnak kell lennie, különben nem tudom nem meghallani a teremből érkező mindenféle hangokat. Azokat a típusú hangokat, amik végigkísérték az életemet. Amik, ha már itt tartunk, évtizedekre elvették tőlem a mozgás örömét. Sőt, gyakorlatilag minden örömöt.

Szóval, tekerek, lazulok, érzem, ahogy mozdulatról-mozdulatra megy ki belőlem a feszültség, üvölt a Parno Graszt a fülemben, és boldog vagyok. Aztán ez az idill elvágódik, amikor a maximális hangerőn keresztül is meghallom, hogy az egyik gyúróscsávó egy másiknak üvölt át a terem ellentétes végébe. Összerezzenek. Én ezektől félek. Hangosak, brutálisak, és általában ocsmány dolgok hagyják el a szájukat. Olyankor is, amikor egymással "beszélgetnek" -  "mondtam má bazzeg hogy ne ott vedd a fehérjeport, há drááága, bazzeg"; de ezekbe nem vonódom be érzelmileg, hogy így mondjam. Azokba a diskurzusokba annál inkább, amikben nők is érintettek. Hogy ezek hogy beszélnek és viselkednek a nőkkel...fáj hallgatni. 

Van például egy különösen ellenszenves fickó, alighanem személyi edző. Nőket edz, ahogy megfigyeltem. És közben folyamatosan alázza őket. Tegnap ezt csíptem el például:

-Na hellóhelló, gyere, ebből csinálj 12-őt!

-Oké!

-Kicsit frissebben, mint mikor még fiatal és vékony voltál!

-(nem szól semmit, csak zavartan nevetgél)

-Na, jó, nincs itt gond, jól nézel ki! 1-2 kiló, és jó leszel!

Persze eleve rossz hallgatni ezt, de ez a "jó leszel", ez kiveri a biztosítékot. Jó leszel...ez a kifejezés, ami egy totál marginális, jelentéktelen dolgot (1-2 felesleges kilót) akadálynak állít be a "jónak levéshez"...Legyünk itt nagyon észnél, iszonyú fontos jelenség! Azt a néhány kilót (ha van egyáltalán, meg ugye mihez képest, és ki szabja meg a normál testsúlyt, mint mércét, stb.), szóval a néhány pluszkilót az egész személyiség, az egész ember "jóságának", elfogadhatóságának akadályául állítja be egy tekintélyszemély. Valaki, akitől támogatást vársz. Valaki, akinek nyilván tekintélye van előtted. Egy férfi, aki úgy néz ki, mint egy félisten, és napi 60-90 percben csak veled foglalkozik. Hát persze, hogy egy kicsit el fogod hinni, hogy 1-2 kilóval könnyebben végre jó leszel. Hogy nem fognak belédkötni. Végre emberhez méltóan fognak beszélni veled. Végre nem leszel folytonos cseszegetéseknek kitéve. 

Természetesen az adott embertől, az élettörténetétől, munícióitól függően sokféleképp lehet egy ilyen edzőhöz viszonyulni. Van, aki három mondata alapján egyértelműen úgy döntene, hogy soha többé nem áll vele szóba; nemhogy elkezd nála edzeni, és fizetni fog neki. És, akartam most írni, van olyan, aki rendszeresen jár hozzá, de leperegnek róla a pasi száját elhagyó bunkóságok, bántások, beszólások- azután rájöttem, hogy szerintem nem létezik ilyen nő. Nem tudom elképzelni, hogy van, akinek ez ne találna be. Az a nő például, aki ebben az idézett kis szösszenetben szerepelt, rögtön utána elmesélte, hogy a kisfia az ő régi képeit nézegetvén megjegyezte, hogy anya régen sokkal szebb volt; és akkor így ezen nevetett a fél edzőterem.

Én visszanyomtam a Parno Grasztot a fülembe, és elgondolkodom ezen a jelenségen. Amikor az ember külsejének "tökéletlenségeiből" az egész ember "megfelelőségének" akadálya lesz. Ennek alighanem a gyerekkorunkban vannak a gyökerei, és persze az ilyen edzőféle-pasik erre építenek, sőt, ő konkrétan ebből is él (és a média igencsak nagy segítségére van). Az idézetthez hasonló, apró, jelentéktelennek tűnő megjegyzésekkel szépen lassan elültetik bennünk az érzést, hogy ha nem vagyunk tökéletesek, akkor elfogadhatatlanok vagyunk. Nem számít, hogy gyereket nevelünk, karriert építünk, tanulunk, kedvesek, okosak, szépek vagyunk. Mindezeket felülírja a túlsúly, vagy a hajhullás, vagy a nem eléggé feszes bőr. 

Itt van például az a félévem, amit azért halasztottam a főiskolán, mert a nyári szünetben híztam, és nem akartam dagibban visszatérni szemptemberben. Pedig tanulni mentem volna, barátaim voltak ott, akartam is haladni, de ez mind együtt sem nyomott annyit a latban, mint az egész valómat átjáró szégyen, és a teljes személyiségem elfogadhatatlanságának tudata. Jut eszembe a  barátnőm is, aki egy nem túl fényes gyerekkorral (és ennek megfelelően negatív önbizalommal) a háta mögött nemrégiben kilépett egy sok-sok éves, elnyomó párkapcsolatból (bravo!), lefogyott csaknem 30 kilót (juppí!). Még mindig "szörny"-nek titulálja magát, mert nem teljesen feszes a karján a bőr. Szóval, ő nem egy fantasztikus, erős, céltudatos nő, akinek egy irinyópirinyót laza a bőr a karján. Nem egy csaj, aki a lehető legokosabban, legtaktikusabban, legtökösebben otthagyott egy, a vérét 12 éve szívó seggfejet. Nem, ő nem is ember, ő egyszer régen átlényegült, ő egy szörny lett. Eleinte voltak ehhez látszatindokok is, amiket természetesen mások harsogtak a fülébe: nem volt elég kedves a bántalmazó (!) szüleivel; cserbenhagyta (!) a bántalmazó (!) pasiját; dagi; nem elég okos;  nem elég feszes a bőre,stb. ). Egy idő után azonban mindezek nem külső hangok, undok beszólások, szóbeli bántalmazások voltak már, hanem bekúsztak az agyába, beépültek az önképébe, és annyi lett belőlük, hogy összeálltak egy "ha van bármi hibám, vagy bármilyen hibát elkövetek, elfogadhatatlan és visszataszító vagyok" rettenetté benne. Szorong attól, hogy nem csinál mindent tökéletesen, és elkeseríti, hogy nem néz ki tökéletesen. Régóta meggyőződésem, hogy a maximalizmus, a perfekcionizmus általában abból a vágyból ered, hogy hibátlanok akarunk lenni, hiszen akkor majd végre nem lesz miért belénkkötni.

De sajnos lesz. Aki belénk akar egyet rúgni, az belénk is fog, és talál is hozzá ürügyet. Nekem ezt egészen konkrét módon hozták tudomásomra anno: "hm...nagyon lefogytál, ezzel már nem foglak tudni baszogatni, találnom kell valami mást". És persze talált.