Alapvető működésünk, hogy az aktuális lelki állapotunk hat arra, hogy miből és mennyit eszünk. Ebből a természetes jelenségből azonban akár évtizedekig tartó kálvária is válhat- és akkor már érzelmi evésnek nevezzük. Az érzelmi evés nem egy diagnózis. Az érzelmi evés egy mentális túlélési eszköz. Ugyanakkor könnyen tönkreteheti az életünket; amennyiben a fő-, vagy akár az egyetlen megküzdési mechanizmusunkká válik. Hogy hogyan jutunk el eddig? Hát, ami azt illeti, elég egyszerűen. És túlontúl gyorsan.

Vajon mi történt a testünkkel, és a szükségleteinkkel rögtön a megszületésünk után? Talán akkor is etettek minket, ha nem voltunk éhesek, hanem valami teljesen más miatt sírtunk. Talán nem is neveződtek nevükön a szükségleteink, és már egészen korán összemosódtak a különféle hiányérzeteink a valódi éhséggel. Talán vendégségben nem akartunk enni a furcsa ízű vagy kinézetű sütiből, de nem lehetett megsérteni a házigazdákat. Talán meg sem kérdeztek minket, akarunk-e fülbevalót, hanem egy fájdalmas beavatkozás során olyan kis csinossá alakították a fülecskénket, talán már csecsemő korunkban. Talán nem akartunk puszit adni a rokonoknak, de nem lehettünk udvariatlanok. Talán nem hagyhattunk maradékot a tányérunkon. Talán meg kellett innunk a fölt is a kakaónk tetején, pedig undorító, tapadós-nyálkás volt a szánkban és a torkunkban. Talán nem is mondhattuk, hogy valamit, ami a testünkkel történik, nem akarunk. Vagy ha mondtuk, akaratosnak, rossznak, butának neveztek minket. Talán a szüleink nem figyeltek eléggé ránk és az alapvető érzelmi szükségleteinkre, amiket pedig, gyerekek lévén, nem tudtunk mi magunk kielégíteni. Talán a szüleinknek nem volt elég idejük ránk, és letettek minket a tévé elé, valami nasival a kezünkben. A figyelmünket lekötötte ugyan a műsor, de egyedül voltunk, a látottakról nem volt kivel beszélgetnünk, így azután nem tükröztek vissza minket. A délutánunk lehetett volna egy interakciókban, visszajelzésekben, értelmezésekben gazdag, izgalmas, személyiség-és kapcsolatépítő együttlét biztonságos, gondoskodó emberekkel. A képernyő előtt, magányosan, folyamatosan falatozgatva csak az a kapcsolat épült bennünk, amit a pótöröm és az étel között felfedeztünk. Azután talán megint vendégek jöttek, természetesen hoztak valami édességet ajándékba, és milyen egyszerű volt egy doboz csodás, színesfóliás csomagolású bonbon mögé elrejtőzve kivonnunk magunkat kicsit abból, amiben semmi kedvünk nem is volt részt venni. És igen, ekkor már használtuk az ételt. Mi máshoz is fértünk volna hozzá gyerekként? Szóval így is történhetett. A mechanizmus már működhetett; mondjuk 4-5 éves korunkra. Hol volt még az első cigi, füves cigi, vagy sör...Mégis anyagoztunk már. 

És tényleg, az édességekkel annyira könnyen megy ez. Eleve nagyon erős drive működik bennünk az édes ízzel kapcsolatban. Erre épít is az élelmiszeripar; már a bébiételeket is cukrozzák- így leszoktatnak minket például a zöldségekről, vagy a csak alig édes gyümölcsökről. Azután persze a Happy Mealt, meg azt, hogy a legtöbb felvágottban is van például cukor, még nem is említettem. Mire felérjük a mekiben a pultot, hogy kedvünkre válogathassunk a figurák közül, már rég megtanultuk, hogy az édesség=boldogság, és hogy a zsír=öröm. Persze azután eljön az az idő, amikor már elvárják tőlünk, hogy magunk birkózzunk meg az élet kihívásaival. És ha nem megy csoki, chips vagy nutella nélkül, magunkat utáljuk érte. Nekünk van bűntudatunk. Holott ezt tanultuk 0 éves korunk óta. Erre szoktattak minket; más eszközt nem ismerünk. Vajon Pavlov kutyáinak volt bűntudatuk, mert folyt a nyáluk, ha csengőszót hallottak?