Úgy gondolom, ez a mondat vezeti a "Dolgok, amiket soha ne mondj túlsúlyos embereknek" toplistát. Talán jóindulatúan hangzik el, de... Lehetetlen magunkat szándékosan "elfogadni". Sőt, mi több, nem is magunkat fogadjuk el, a társadalom fogad- vagy nem fogad el minket; ezt a társadalmi ítéletet pedig elképesztően igazságtalan úgy beállítani, mintha valahol a túlsúlyos ember belső világában lenne a hiba. 

Egy korábbi bejegyzésben említettem már azt a civil programot, aminek során fiatalokkal szoktam beszélgetni az evészavaromról és a túlsúlyos éveimről. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával felmerült a kérdés, hogy a  gimnazista lányok szívesen barátkoznának -e egy feltűnően kövér osztálytársnőjükkel. A válasz nagyjából a következő volt: "Ó, persze, igen, engem egyáltalán nem zavarna, hogy kövér. Talán csak az, hogy ő nem érezné magát jól a bőrében, nem tudná elfogadni magát. Ha elmennénk valahová, akkor talán félne, hogy megint beszólnak neki, és ez elrontaná a programot és ő sem érezné jól magát." Azt hiszem, ebben a néhány mondatban nyomon követhető az a jelenség, hogy a negatív társadalmi ítéleteket egyfajta belső hiányosságként szemlélik a "kívülállók". Ez a lány elmondta, hogy a képzeletbeli barátnője mások  verbális agressziójától félne. Kiderült, hogy pontosan tudja, hogy egy túlsúlyos embernek, főként egy nőnek, félelmekkel teli élmény még akár csak az utcára is kimennie. Ugyanakkor azt is mondta, hogy a probléma az lenne, hogy a lány nem fogadná el önmagát. Nos, nem. A probléma nem ez lenne. 

A probléma az lenne, hogy ez a bizonyos lány úgy nőtt fel, hogy pontosan tudja: a kövérség, hát az valami borzalmas. Persze bármi, ami eltérés a külseje és az uralkodó szépségideál között, az hiba; de a túlsúly az még a hibának is a minősített esete, hiszen arról az ember maga tehet. Az valami olyasmi, ami miatt az egész személye megkérdőjeleződött; hiszen nem-kövérnek lenni normális, aki nem kövér, az valamit jól csinál, következésképp aki kövér, az valamit nagyon rosszul. Ez a lány egészen icipici korától látta a reklámokat, plakátokat, rajzfilmeket, amik egyetlen típusú női külsőt jelenítettek meg elfogadhatóként. Eleinte a babái még baba-formájúak voltak, aztán már idealizált és irreális nő-formájúak. Amikortól megértette a szavakat, tudomása volt az anyja folyamatos küzdelméről a "kilók ellen" (nehogy egy kövér feleség mellől apuci másfelé kacsintgasson). Ahogy a serdülőkora elején elkezdett "hízni", a tesitanár beszólogatott neki. A fiúk is beszólogattak neki; és nem táncoltak vele a sulibálon. Vagy ha igen, csak egy vékony lány kérésére, és közben húzták a szájukat. Még a méretében kapható ruhák is furcsán álltak rajta. Lépten-nyomon kéretlen étkezési tanácsokat osztogattak neki, és emiatt kialakult benne a meggyőződés, hogy ahogyan eszik, az is hibás. Amikor ebédre egy pizzaszeletet vett, akkor a falat megakadt a szájában, mert valamelyik osztálytársa megkérdezte tőle, hogy azt tényleg meg akarja -e enni. Ez talán ugyanaz az osztálytársa volt, mint amelyik a hajára is beszólt nemrégiben, és általában is nagyon "kritikus". De ezekből a lány nem vonta le azt a következtetést, hogy az osztálytársa egy bunkó barom, mert eddigre már réges-rég úgy tudta, hogy a hiba benne magában van, és azt gondolta, aki ráüvölt az utcán, hogy "nagyseggű", annak egész egyszerűen csak igaza van. 

Szóval, ezentúl ne papoljunk önelfogadásról. És más, túlsúlyos embereket se nyomasszunk ezzel. Sőt, senkit se; legfőképpen magunkat ne. Az önelfogadás olyasmi, ami nagyban múlik azon, hogy a környezetünk mit jelez vissza rólunk, hogyan láttat minket. Ha szándékosan csupa torzító tükröt tartanak elénk, mégis hogyan láthatnánk magunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk?