Az ebédemet melegítem az étkezőben, amikor feltűnik a kolléganőm sóhajtozása. Nagyon elengedte magát, mondja, legalább 10 kilót felszedett, elengedte magát teljesen, hát ez borzasztó! 

Olyan rossz ezt hallani...nyilván nem nagy öröm a hízás, de az, amennyire ettől szomorú, az nekem is fáj. Egyfelől van bennem empátia, másfelől felrémlenek a saját emlékeim. Szerencsére az is eszembe jut, hogy milyen fontos pillanat volt az életemben, amikor rájöttem,hogy a hízás bizonyos értelemben nem az én hibám...Beszélgethetnék vele erről talán. Kézenfognám, leülnénk, kényelmesen elhelyezkednénk, és azt mondanám neki: nézd, kedves, te nem elengedted magad. Sőt. Te erős vagy, harcolsz, és, tekintve, hogy nincs rajtad az egészségedre káros mértékű súlyfelesleg, nyerésre is állsz ebben a harcban. Pedig egyáltalán nincs könnyű dolgod. A sejtjeid, a génjeid, az idegpályáid, az agyműködésed...szóval,az egész szerkezet valahogy úgy van összerakva, ahogyan az sok-sok évnyi evolúció során ideálisnak bizonyult. És ekkor sóhajtanék. Az evolúció miatt, igen. És folytatnám. 

Az alapelv ugyebár az, hogy az életképesebb, szaporodóképesebb példányok sikeresebben örökítik tovább a génjeiket. Nézzünk erre egy példát, mondjuk, a szakirodalomban klasszikusat, a hím pávák farkáról. A képlet elég egyszerű: a nőstényeknek nagyon tetszik a szép, nagy, színpompás farktollazat, így azokkal a hímekkel, akiknek ilyen van, szívesebben párosodnak. Ezért aztán a következő generációban már nagyobbak, és színesebbek a pávafiúk farktollai. Világos.

Namost, ez valahogy így van az embernél is. Ha van egy jól használható, továbbörökítésre érdemes tulajdonságunk, akkor lassacskán az egyre inkább elterjed, mert hasznos; segít a túlélésben,és előnyös a szaporodás szempontjából. És, most jön a lényeg: az édes íz, és a zsír szeretete, azok sajnos-sajnos ilyen jellemzők. Az emberiség, néhány kivételezett személytől eltekintve, gyakorlatilag egy-két évszázaddal ezelőttig folyamatosan éhezett; és ehhez az éhezéshez alkalmazkodott. A ragadozók is azért fogyasztják el előbb a zsákmány belsőségeit, mint a húsát, mert a belsőségek zsírosabbak, és ha valami miatt a zsákmány elvész, akkor is viszonylag sok kalóriához jutnak. Tehát, és ezért tényleg én kérek elnézést, genetikailag programozott bennünk, hogy azokat az ennivalókat preferáljuk, amelyek időegység alatt a legtöbb kalóriát szolgáltatják. Igen, tudom, mit éreztek...ez valami olyasmi, amin érdemes kicsit sírni. Ha ez megvolt, lépjünk eggyel tovább. Azon is fogunk tudni sírni, ígérem.

Szóval, a másik dolog, ami evolúciós előny, az az úgynevezett "takarékos gének" aktivitása. A sok-sok évezrednyi éhezés túléléséhez nem csak arra volt szükségünk, hogy minél kevesebb idő alatt minél több energiát tudjunk magunkhoz venni; hanem arra is, hogy jól tudjunk spórolni ezzel az energiával, hogy a szervezetünk minél többet tudjon ebből felhasználni. Azok a népcsoportok, akik sokáig voltak kénytelenek élelmiszerhiányos körülmények között élni, több ilyen takarékos génnel rendelkeznek; tagjaik közül többüknek van meg az az evolúciós szempontból hasznos képességük, hogy ha nagyritkán bőséges tápanyaghoz jutnak, azt jól be tudják osztani.

Azóta viszont a nyugati kultúrákban jellemzően nem éheznek rendszeresen az emberek, sőt, elképesztő élelmiszerbőség közepette élünk. Manapság egyáltalán nem előnyös, és végképp nem hosszabbítja meg az életünket az a túlsúly, amit magunkra pakolunk. Régebben komoly feladat volt a túléléshez elegendő élelmet szerezni, ma komoly feladat csak annyit enni, amennyi elég. Túlfutottunk. Az a temérdek kalóriadús étel, ami körülvesz minket olyasmi, amire nem voltunk felkészülve, hiába vagyunk 3,5 milliárd éves fejlődési folyamat csúcsmodelljei. Hasonló történt szegény pávafiúkkal is: a farktollaik olyan hatalmasra fejlődtek a nőstények kedvéért, hogy a méretük már akadályozza a madarak mozgását. Könnyebben elkapják őket a ragadozók, tehát a nagyfarkú pávafiúk korábban halnak, mint a kisfarkúak. Mi ugyanúgy hamarabb pusztulunk el az ízpreferenciáink, a takarékos génjeink és az élelmiszeripar kapzsiságának ( meg még néhány egyéb tényezőnek ) a szerencsétlen kombinációja miatt.

Persze az evolúció nagyon hatékony; van ám ilyen esetekre fenntartott forgatókönyve. Több is. Az egyik az,hogy a túlfuttatott jellemző és más tényezők egy idő után kialakítanak egy egyensúlyi helyzetet. Pávára lefordítva ez azt jelenti, hogy a pávakakasok farktollának a ragadozók, élelemszerzés, stb. miatt azért nem szabad akkorára nőnie, hogy komolyan veszélyeztesse a faj továbbélését. Lehetséges, hogy a tollaik hossza elkezd majd csökkenni, ha az lesz hasznosabb. A pávák persze egyszerű madarak, képtelenek az önreflexióra, az ösztöneikre és a természetes kiválasztódásra vannak bízva. Mi, emberek viszont képesek vagyunk előre látni, felülvizsgálni tetteink következményeit. Jó esteben kordában tudjuk tartani a biológiai késztetéseinket. Sok önismeret, találékonyság, alkalmazkodni tudás és legalább egy jó közösség kell hozzá- hiszen az evolúció éppen azoknak kedvez, akik képesek az adott körülményekhez adaptálódni. Érdemes nem hagyni nagyon felszaladni a súlyunkat; de ez véleményem szerint csak úgy sikerülhet,ha pontosan tudjuk, hogy mi is teszi ezt olyan nehézzé (nem, nem az akaraterő hiánya). Az bizonyos, hogy az ízpreferenciáink képezik azt az alapot, ami azután több tényezővel kombinálódva igencsak megnehezíti a helyzetünket- de reménytelenné azért nem teszi. Hamarosan írok majd a továbbiakról is részletesen; addig is drukkoljunk együtt a kolléganőmnek. Meg persze a páváknak, nehogy a nagy evolúciós versenyfutásban egyszercsak kihaljanak. És ugyanezt nekünk is meg kéne oldanunk valahogy.