Nézem ezeket a nőket a munkahelyemen. Szépek, kerekdedek, túlsúlyosak. Boldogan, önfeledten eszik a pizzát - hallottam is, amikor megrendelték. Miközben a saját teendőimmel voltam elfoglalva, fél füllel rájuk figyeltem. Nem mintha eleve hallgatózni akartam volna, csak az egysíkú, monoton, kedvetlen háttérzaj-beszélgetésekből annyira élesen vált ki az ő várakozás teli, vidám, az előre borítékolható élvezetet intéző csevegésük,hogy önkéntelenül felfigyeltem rájuk. Te milyet ennél? Valamit, amin van hús. De azért ne túl sok. Vegát ne. De legyen zöldség is. És extra sajt, mindenképpen. 

Elképzelem a finom feltétekkel teli tésztán az olvadó, nyúlós, zsíros sajtot, és összefut a nyál a számban. Aztán, úgy éppenhogycsak, rásandítok egyikükre, és látom, mennyire kövér, talán 40-50 kiló feleslege lehet. Dehát igen, persze, enni jó. Nem, ez így kevés. Nem csak egyszerűen "jó". Az a 2-3-15 perc, amíg nem fontos semmi, csak az étel öröme. Nem, ez megint csak nem jó. A "nem fontos semmi" nem írja le megfelelően,ami ilyenkor történik velünk. Az, hogy fontos -e valami,az már egy gondolkodási folyamat vége, egy döntés, egy ítélet. De amikor eszünk, amikor úgy eszünk, akkor nincsenek gondolatok. Akkor nem fut át az agyunkon, hogy ettől holnapra mennyit hízunk, vagy hogy a pizzaszeletben található zsír mit csinál az ereinkkel. Vagy hogy mit szólna XY, ha látná. Vagy hogy hogy fogjuk érezni magunkat áprilisban, amikor már megint fürdőruhát kéne szerezni a nyárra. Vagy hogy milyen volt fürdőruhát vadászni,mikor még szükségünk volt ilyesmire, mert még jártunk strandra. Nem. Amikor úgy eszünk, az vegytiszta, minden rossztól, minden kétségtől, felelősségtől minden külső-belső hangtól mentes élvezet.

Persze, előtte voltak hangok. És lesznek utána is, hajajj...Előtte, az megint csak nem egy annyira egyértelmű kategória. Pár évvel, évtizeddel előtte kezdett szégyen lenni, hogy van étvágyunk . Az nem számít, hogy ha nem ennénk, meghalnánk. Tegye fel a kezét, akitől soha senki nem kérdezte meg egy telepakolt tányér láttán amúgy "vicceskedve", hogy "Jééé, te ma ennyire éhes vagy? " És akkor persze mi elkezdünk gondolkozni; mégis mi az,hogy "ennyire"? Ez az ember honnan tudja egyáltalán, mióta nem ettem? Mi a viszonyítási alap? Lehet, hogy ez az adag azért ilyen nagy ( nagy, oké, tehát az adag nagy, holott 4 perccel azelőtt, mikor kiszedtük, még meg voltunk róla győződve, hogy normális méretű ) , szóval azért ilyen nagy, mert reggel óta egy falatot sem ettünk.  Aztán régebben gondoltunk még arra is, hogy mit lehet mások előtt megenni, és mit nem. Szóval, mondjuk ebédidőben a cégnél,munkatársaink figyelő szemeinek kereszttüzében egy zöldségesrizs salátával az oké, egy pörkölt tejföllel a tetején necces, egy vastag szelet steak egy jó adag krumplival erős határeset, és a desszert...hát az már igazán túlzás lenne. Mostanra mindez automatizmus. És természetesen a "nem kéne megennem, hízni fogok tőle, és egyébként is, mennyi zsír, milyen gusztustalan- nade annyira vágyom rá" folytonos mantrát is valószínűleg megtanultuk mostanra már elhallgattatni. Ha mégis megy még ez a szöveg a fejünkben étkezések előtt, akkor iszonyúan feszültek vagyunk. Itt most ugye nekünk erősnek kéne lennünk, ugyanakkor annyira vágyunk az öröm néhány falatos kiszerelésére, hogy egyszerűbb egy gyors döntést hozni: ma még eszünk, és akkor legalább már ez a feszültség tovaszáll. Hétfőtől majd fogyózunk. Szóval igen, nagyjából ez van előtte. 

Azonban van itt néhány olyan gondolat is, ami egész egyszerűen nem stimmel. Nem igaz például, hogy a pizza gusztustalanul zsíros- bár trendi ezt mondani. A pizza nagyon-nagyon-nagyon kívánatos étel. És persze az sem igaz, hogy holnaptól majd fogyózunk. Néha ugyan valóban elkezdjük (vagy holnap, vagy hétfőn, vagy január 1.-jén) , de a legtöbbször csak éppen az a fajta mágikus gondolkodás, mint amit 13 évesen kémiaóra előtt alkalmaztunk. Ha aznap eléggé résen voltunk reggel, és a csíkos szerencsezokninkat vettük fel, akkor biztosan nem feleltetett a tanár. Ha nagyon elhatározzuk, ha már előre adunk neki egy képzeletbeli támasztékot, akkor nyilván úgy lesz...és persze az lehet, hogy csíkoszoknis napokon a tanár ( véletlenül ) tényleg soha nem feleltetett, de hogy minden érzelmi evő több kudarcba fulladt hétfői kezdetű fogyókúrán van túl, mint amennyi sikerült neki, arra mérget vennék. 

Kudarc. Önutálat. Szégyen. Kiúttalanság. Na igen. És akkor persze marad a Milka, meg a Pilóta keksz. Meg a nem normális adagok. Jut eszembe, megint csak egy kérdés: ki az, aki tudja közülünk,mekkora egy normális adag? Én 9 éve kordában tartom a kényszeres evésemet, de még mindig előfordul, hogy látványosan sokat vagy keveset szedek a tányéromra. Vajon sikerül valaha megtanulnunk, mi az, amire valóban szükségünk van?