Mivel ez a hét a kerekhelyen csakúgy, mint Kanadában, az evészavarokra való figyelemfelkeltés jegyében telik, a következő néhány blogbejegyzésemet erről a témáról fogom írni. Ahogyan a borítóképen szereplő cimkefelhőben a szavak,úgy az általuk leírt; az evészavarokhoz tartozó fogalmak is mind-mind összefüggenek. Szeretném, ha a hét végére sikerülne egy szükségképpen nem nagyon részletekbe menő, de alapvető jelenségeket és mechanizmusokat jól leíró modellt elétek tárnom arról, hogy hogyan is lesz valakinek evészavara. Hogy milyen is az a világ, amiben nők halálra éheztetik vagy zabálják magukat. Hogy milyen az a világ, ahol a magunkat halálra zabálás az gusztustalan, ugyanakkor a magunkat halálra éheztetésben azért mégis van valami szexi. Hogy milyen világ az, ahol értelmezhető az a kifejezés, hogy magunkat halálra ...És előre szólok: ha úgy tűnik, egy összeesküvést írok le, az nem lesz a véletlen műve. 

Kezdjük talán azzal, hogy jól akarunk kinézni. Ezután máris adódik két kérdés: hogy miért akarunk jól kinézni; és milyen is az a jól. Jól kinézni azért akarunk, mert a társadalom azt jutalmazza, méghozzá bőkezűen. Sőt, sokan nem is ismernek másféle dicséretet, mint amit a külsejük miatt kapnak. És hogy hogy néz ki az, aki jól néz ki? Nos, az olyan, mint a szépségideál. Vasárnap egy olyan cukrászdában voltunk, ahol 5-6, egymás után sorakozó pultnál lehetett vásárolni; megfigyeltem, hogy a bejárathoz legközelebbi pultokban dolgoztak ezt a szépségideált leginkább megtestesítő nők; hátrafelé haladva következtek fokozatosan az egyre kevésbé etalon-külsejűek. Konkrétan: a legelsőnél egy barbibaba-szerű lány, a legutolsó pultok egyikénél egy kicsit túlsúlyos, rövidhajú, tetovált szolgált ki. Nem tudom, ebben a cukrászdában jelent -e valamit fizetés szempontjából az, hogy ki melyik pultnál dolgozik; de az "anyagilag is megéri minél dekoratívabbnak lenni" jelenségre sok példát találhatunk. A szebb pincérnők több borravalót kapnak. A szebb ingatlanközvetítő nők több lakást adnak el. A cégek szívesebben alkalmaznak "előnyösebb külsejű" embereket, mivel arra számítanak, hogy azok majd vonzzák az ügyfeleket. A jövedelmi különbségek számszerűen kimutathatóak az ilyen "előnyösebb" és az "előnytelenebb" külsejű munkavállalók fizetései között. És ha még "csak" a fizetésünk múlna a külsőnkön...de ezen múlik, a nők számára különösen, gyakorlatilag minden. Ennek leírására nehéz is még el nem koptatott szavakat használnom; de talán nincs is rájuk szükség. Ezt alighanem minden nő ismeri. Ismerjük, hogy ha erősebben vagyunk sminkelve, több érdeklődés irányul felénk. Ismerjük, hogy ha többet mutatunk meg a testünkből, úgyszintén több érdeklődés irányul felénk. Ismerjük, hogy ha mosolygunk, azzal hatást keltünk. De hogy miért olyan fontos a ránk irányuló figyelem és a hatáskeltés? Hát mert folyton versenyben vagyunk, azért. Mert a figyelem és a kedvesség, amit a férfiaktól kapunk, ha a külsőnk megüti a mércét, az élet-halál kérdése; tekintve, hogy szinte mindenhol ők a főnökeink- többnyire a párkapcsolatainkban is. Megéri, sőt, muszáj megfelelni a szépségideálnak. Ha nem tesszük, ha látványosan nem tesszük, akkor ugyanis a társadalom büntet minket. Beszólásokkal, rosszalló tekintetekkel, ingatagabb kapcsolatokkal, kevesebb jövedelemmel. Összefoglalva: szépnek lenni tényleg muszáj.

És persze hogy mi a szép, azt nem mi döntjük el. Lehet az az illúziónk, hogy igen, de akkor sem. Hanem létezik ez a már emlegetett szépségideál, és nekünk ehhez kell hasonlítanunk. Mindannyian tudjuk, hogy néz ki: fiatal,magas,vékony,nagymellű,babaarcú,selymesbőrű,hosszúhajú. Ha jól meggondoljuk, csak ezek az alapvető jellemzők, amiket itt felsoroltam, egy életre szóló feladatot adnak a nőknek, felemésztve rengeteg időt, energiát, és pénzt. Pénzt. És még több pénzt, és szó szerint végtelen mennyiségű pénzt. És az az összeg, amit mi a külsőnkre költünk, az nyilvánvalóan valahol profitként mutatkozik meg. És akinek ez bevételt jelent, az talán egy kicsit gerjeszti is a keresletet, hiszen így a hozzá befolyó pénz összege is növekszik. Sőt elképzelhető, hogy ő maga kreálta az igényt egy bizonyos termékre, hogy így tegyen szert több haszonra. 

Az igény megteremtése pedig történhetett mondjuk reklámokkal. Sok reklámmal. Folyton, lépten-nyomon, metrón, buszmegállókban, újságokban, tévében, neten az arcunkba tolt reklámokkal. Persze ezeket nem csak mi láttuk; tud róluk már mindenki. Így ha egyénenként még nemet is lehetett volna mondani, ezt már nem tehetjük meg; ha ez az új alkotóelem már beépült a szépségideálba, akkor elvárás lesz, és aki nemet mond rá, az igénytelen. És hipp-hopp, már ott is tartunk, hogy a heti-havi dm listánkra felkerült egy új tétel, újabb kiadás. Ez ismét egy kicsivel több időnket viszi el, hiszen meg kell keresnünk azt a pénzt, amit kiadunk rá. De muszáj. 

Akinek mindez esetleg tényleg túl összeesküvés-elmélet jellegű, annak hadd mutassak inkább egy példát. A példában szerepeljen mondjuk egy átlagnő, két kisgyerekkel és egy átlagférjjel. Az átlagnő neve legyen mondjuk Kriszti. Kriszti nem szereti, hogy hosszú a haja, mert nagyon szenved tőle nyaranta, még akkor is extrán melegíti a fejét, ha összeköti. Kriszti 31 éves, és élete nagyjából minden egyes napján érte impulzus arról, hogy egy nőnek hosszú hajúnak kell lennie. Az ismeretségi körében szinte minden nő hosszúhajú. A tévéműsorokban szintén. Ha bemegy az újságoshoz jegyet venni, és végignéz a címlapokon, az azokon szereplő nők 80%-a is látványosan hosszúhajú, a maradék fele összefogott, de hosszú hajú, és 5-10 %-nak van csak rövid haja. Mondhatnánk, hogy Kriszti, ha akarna, magasról tehetne arra, amit az újságok címlapjain lát. Mondhatnánk, csak nem lenne igazunk. Azok a nők, akikből címlapfotó lesz, gyakorlatilag reklámok. És a reklámokat a világ legjobban fizetett és legmanipulatívabb  pszichológusainak segítségével állítják elő. És ha a reklámok nem működnének, nem költenének rengeteget rájuk a cégek. Kriszti tehát úgy dönt (persze, hogy úgy, gyakorlatilag rákényszerül), hogy nem vágatja le a haját annak ellenére sem, hogy kimondottan kényelmetlen számára. De még sokkal többet is tesz annál, mint hogy nem vágatja le. Még ott, az újságosnál, felfigyelt rá, hogy a címlapnők haja milyen szépen csillog. És ki ne szeretne csillogó hajat? Hiába van már tudása arról, hogy egy címlaphajban mennyi elképesztő elő- és utómunka van , a fotózáskor használt fények beállításától elkezdve a fodrászok hosszadalmas tevékenységén át a grafikus photoshop-bűvészkedéséig; a polcokon egymás mellett sorakozó képek garmadája elemi erővel hat rá. Ismétlem: ha a reklámok nem hatnának, nem lenne divatipar, és még mindig minden férfi bundesliga frizurát hordana. Krisztire bizony hatnak a reklámok, ha akarja, ha nem. Amikor legközelebb az oviból hazafelé beugrik a dm-be, vesz egy hajcsillogást előidéző sampont. Meg balzsamot. Külön hajfény-sprét, alkalmakra. Hajerősítő kapszulákat. Hajpakolást. Festéket, naná. Azt majd elviszi a fodrászhoz, és mialatt szépül, az asztalra kirakott divatújságokban nézegeti a gyönyörű, hosszú, csillogó hajú nőkről készült képeket; közben a fodrászatban üldögélő nők dicsérik a haja hosszát, de a fodrász figyelmezteti, hogy a vége kicsit törik, esetleg szedhetne egy jobb minőségű hajerősítő kapszulát. Eredetileg persze rövid frizurát akart vágatni, mert jön a nyár, és szenvedni fog a hosszú hajától. De már rég nem az alapján dönt, hogy mik lennének az ő valós igényei, hanem azok közül a lehetőségek közül választ, amiket a szépségipar,és annak szócsöve, a média, meghagynak neki választási lehetőségként. Vagyis lehet hosszú haja. Vagy esetleg még hosszú is. 

Na és akkor most ezt az olyan nagyon vágyott külsőséget, ezt a gyönyörű, dús, csillogó, élénk (de azért nem  túl harsány színű), hosszú hajat helyettesítjük egy másik nagyon vágyott külső jellemzővel, a soványsággal. És akkor már szépen meg is ágyaztunk az evészavaroknak. Ja persze nem mi. És nem is egy, a toronyszobájában magányosan gonosz terveit szövögető, világuralomra törekvő bácsika. Nem, nem is a Bilderberg csoport. Hanem a szépségipar, aminek semmi más nem számít, csak a bevétel. Nem számít, hogy az anorexia a legnagyobb mortalitású pszichés betegség. Nem számít, hogy a fejlett társadalmakban gyakorlatilag nincs nő, aki ne aggódná végig az életét amiatt, hogy túl kövér. Nem számítanak az ilyen és ehhez hasonló diétás-listák, amiket írni még alig tudó kislányok körmölnek le, tele helyesírási hibákkal. 

Tényleg nem számít semmi. Csak a pénz.